2014. szeptember 28., vasárnap

Interjú, határidő, köszönet

Kedves olvasók!
A lenyűgöző Miss Sunshine készített velem egy interjút, melyben szót ejtettem a TTJ jövőjéről és cikkeiről, valamint az elkövetkezendő történetemről is. Nézzetek szét az oldalon, garantálom, hogy nem fogjátok megbánni, a bloggerina mesteri fokra emelte a blogmagazin szót!
A fejlécverseny jelentkezőinek üzenem, hogy kedden lejár a határidő, tehát aki még nem tette, az küldje el a munkáját (az érintetteket az oldalukon is értesítettem)! Továbbá még kérdéses, hogy a vendégbírám segít-e a döntésben, ugyanis egyelőre nem érem el Faith-et.
Üdvözlöm az új feliratkozókat, valamint hálás vagyok a pipákért és a megjegyzésekért. Köszönöm, hogy itt vagytok velem! ♥
Legyen csodás, élményekben gazdag hetetek,
Bia

2014. szeptember 27., szombat

Scott

Kedves olvasók!
Ez a néhány bekezdés már szinte a blog kezdete óta a számítógépemen csücsül. Nem voltam benne biztos, hogy ilyesmi érdekelne titeket, nem tartottam helyénvalónak, hogy ezt a személyes tapasztalatot itt osszam meg veletek. Azonban a kérdőív válaszait böngészve - ezúton is köszönöm mindazoknak, akik kitöltötték - arra jutottam, hogy talán mégis megpróbálkoznék vele, ráadásul az időzítés tökéletes, hiszen tulajdonképpen egy tanárról szól a bejegyzés. Kizárólag azoknak ajánlom a következő sorokat, akik kíváncsiak egy velem történt, néhány évvel ezelőtti, szomorú esetre.
Fiatalkorom ellenére sok olyan ember lépett már be és ki az életemből, akiket sosem fogok elfelejteni. Legyen szó óvodáskori barátnőkről, elhunyt családtagokról, vagy bárki másról. Ha tanárokra kerül a sor, akkor az a fajta vagyok, aki a legtöbbel jó kapcsolatot ápol, viszont mindig van az az egy, aki imádok. Kétnyelvű programba jártam, ezért számos anyanyelvi angoltanárom volt már, ők pedig sokban eltérnek az itthoniaktól, másmilyenek a nevelési, tanítási módszereik.
Scott harmadiktól hatodik közepéig színesítette a tanári gárdát nálunk, a maga barnás, őszülő hajával, melyet a levágatása előtt mindig copfba fogott, és azzal a ténnyel, hogy sosem fogjuk megtudni mennyi idős, lehetetlen volt kiszedni belőle. Az első pillanattól fogva kedveltem, megvolt benne az a humoros kedvesség, amely jókedvre deríti az embert. Ő vezette a Drama Club névre hallgató színjátszó körünket, amiben olyan meséket dolgozott át - angolul, határtalan humorral megspékelve - és adatott elő velünk, mint a Hamupipőke (ebben címszerepet kaptam), Hófehérke (itt az első törpe voltam, aki mindig kirúgta a nyolcadik jelentkezőt) és Csipkerózsika (az enyhén dilis herceg szerepének büszke tulajdonosa voltam). Ezeken az éveken át mindig a szerda volt a kedvenc napom, ilyenkor tartottunk próbákat.
Nem tudnám ésszerűen elmagyarázni, hogy miért szerettem őt ennyire. Emlékszem, minden táborban ott volt velünk, folyton mellette lófráltam az erdőben, nem lehetett elállítani mellőle. Harmadikban az egyik hajnalon a segítségünkre volt, mikor beszökött hozzánk egy lódarázs és kedvére csipkedte a szobánkban lévőket, negyedikben pedig mellette sírtam ki magam, az éjszaka közepén.
Első óránk matematika volt azon a napon, hatodikban. Egy teljesen átlagos napnak indult, a tanárnő viszont engedte, hogy a jelentés után Scott szóljon pár szót. Egy mondatban bejelentette, hogy távozni fog év végén. Megállt az idő, ráadásul gonosz módon nem szünetben tette meg ezt, így vissza kellett fojtanom a feltörni készülő könnyeimet. Mintha tegnap lett volna, még a szemem előtt van, ahogy rám pillant és halkan odasuttogja, hogy I'm sorry. A harmadik szünetben kint kellett lennünk az udvaron - megszállott osztályfőnök -, így ő is kijött az ajtó elé, a lépcső tetejére, ahol akkor éppen én is tanyáztam. Könnyes szemekkel ölelt át, pedig eredeti tervei szerint a búcsú még borzasztó messzi volt, akkor éppen novembert írhattunk. Ugyanúgy folytatódtak a próbák, bár egy alkalommal elcsuklott a hangja az elköszönés után.
Egy napon bejelentették, hogy nincsen, tehát beteg. Két hétig, vagy talán annál tovább volt távol az iskolától, egy délután azonban elcsíptük, a cuccaiért jött be - így visszagondolva, már akkor rá kellett volna jönnöm. Soha többé nem láttam. Abban a hitben éltünk tovább, hogy visszament Nagy-Britanniába, ezt az információmorzsát kaptuk a tanároktól.
Hatodik végén egy óra előtt bejött hozzánk Bill, egy másik angoltanár, azzal, hogy beszélni szeretne velük. Tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy Scottról lesz szó, azt viszont, hogy mit is szeretne megosztani az osztállyal, csak halványan sejtettem. Scott azért tért vissza a szigetországba, mert súlyos egészségügyi problémái voltak, amikről ő maga sem tudta, hogy milyen súlyosak. Elhunyt.
Azt kívánom, hogy bárcsak komolyan, rendesen el tudtam volna búcsúzni tőle. Bárcsak lett volna alkalmam emlékeztetni arra, hogy mennyire sokat jelentett számomra, bár búcsút inthettem volna neki, úgy, ahogy azt illik. Bárcsak megölelhettem volna, utoljára, arra biztatva, hogy legyen erős és sose felejtsen el. Igazságtalanságnak érzem, hogy ezeket nem tehettem meg.
Ilyenkor kívánom azt, hogy létezzen az a bizonyos hely, ahol a halott személyek összegyűlnek, hogy majd újra találkozhassunk az út végén.

2014. szeptember 26., péntek

Miért tisztelem?

Kedves olvasók!
Remélem, hogy jól telik a szeptemberetek! Ami engem illeti, a hét öt iskolában töltött napján általában tele vagyok energiával. A padok mögött - között, előtt, fölött, alatt - töltött időkben szinte megállás nélkül pörgök, ami nem tudom pontosan, hogy minek köszönhető, bár vannak tippjeim. Estefelé már megtalál a fáradtság, ahogy reggelente is nehezen sikerül kikászálódnom az ágyból, azonban igazán csak ilyenkor péntek este érzem azt, hogy már az alváshoz is túl álmos vagyok.
A mai napon azt szeretném pontokba foglalni, hogy mitől tisztelek egy blogspoton tevékenykedő írópalántát, hiszen olvashattátok már annak a hét utánozhatatlan lánynak a beszámolóját, akik kétséget kizáróan ebbe a kategóriába esnek (és a lista folyamatosan bővül...). Nem arról van szó, hogy az én tiszteletemet kéne kiérdemelnie bárkinek is, csupán úgy érzem, hogy sok olvasó egyetértene velem - tehát ez a cikk tőlem, mint olvasótól készül -, ezért gondolom, hogy hasznos lenne megosztanom. Lássuk!

1. Kedvesség, közvetlenség [kovalens kötés... alliteráció!]
Mikor azt látom egy blogon, hogy a szerkesztője alázattal, élvezettel kommunikál olvasóival, olyankor mindig elmosolyodom, hiszen miattuk érdemes ehhez a közösséghez tartozni. Ha valaki köszönettel, őszinte hálával fogadja a dicséreteket, valamint elfogadja a negatív jellegű kritikát is, az igazán felemelő. Soha véget nem érő türelem kell ahhoz, hogy a milliomodik cserére is vigyorral a képünkön tudjunk reagálni, az esetleges goromba stílusú hozzászólások miatt pedig ne kezdjünk el hőzöngeni.
2. Ígéretek megtartása
Mindig is azt vallottam, hogy csak az ígérgessen, aki meg is tudja tartani, és bizony vannak olyan lányok (esetleg fiúk) közöttünk, akik tényleg becsülettel teljesítik ígéretüket. Ezt főleg a fejezetek, cikkek érkezésére értem, hiszen tény és való, hogy az élet olykor kiszámíthatatlan, nem tudhatjuk előre, hogy pontosan mi fog történni velünk másnap, így egy-két nap csúszás olykor-olykor belefér, csakhogy sajnos minden nap látni olyan blogregény szerzőket, kik nem elég kitartóak, így néhány hét után bezárják weboldalukat. Azonban akadnak olyanok, akik egy húsz-harminc-negyven részre tagolt irományt húsz-harminc-negyven hét alatt a lelkes olvasók elé tárnak, majd diadalittasan búcsúznak oldaluktól, és be kell vallanom, hogy ez igazán tiszteletreméltó. Ha valaki fel tud mutatni egy befejezett történetet, annak nálam már nyert ügye van.
3. A bejegyzés eleje [esetleg vége]
Ez talán nem is tisztelet szempontjából fontos, inkább abban segít, hogy megkedveljem az adott oldal tulajdonosát. Többször észrevettem már, hogy miután az emailnek keresztelt csoda segítségével közelebbről megismertem egyes bloggereket, rájöttem, hogy előtte nem is gondoltam bele olyanokba, hogy például ők is járnak iskolába. Ezért is fontos véleményem szerint, hogy egy-egy bejegyzés elején kettő darab mondatot arra áldozzunk, hogy az olvasók hogyléte felől érdeklődjünk, valamint megjegyezzük, hogy milyen hetünk volt, hogyan érezzük magunkat. Nem kell ennek személyesnek lennie, csupán örömmel veszem, ha valaki megjegyzi, hogy éppen felhőtlenül boldog, vagy futni indul, hogy levezesse a felgyülemlett feszültséget.
4. Segítőkészség
Velem gyakran előfordul, hogy elveszek a blogspot egyszerűen kezelhetőnek tűnő világában. A különféle kódokhoz nem konyítok - bár fejlődőképes vagyok -, szerkeszteni pedig sosem tudtam igazán minőségit. Így gyakorta előfordul, hogy segítséget kérek egy tapasztaltabb társamtól, azt pedig vigyorral a képemen szoktam konstatálni, hogy egyesek szívesen ajándékoznak meg egy-egy versenyplakáttal, vagy futnak át valamit, ami őszinte hálával szokott eltöltetni, így nem vagyok rest ezt ki is fejezni.
5. Az a plusz
Az ötödik, egyben utolsó pontot nem tudnám ésszerűen elmagyarázni. Talán a fentebb felsoroltak üdítő kombinációja, esetleg egy ezektől merőben eltérő erény az, amelynek köszönhetően ilyen sokakat tisztelek.

Mit felejtettem ki? Egyetértesz a listámmal? Miért, miért nem? Hogyan telt a heted?
Legyen csodás hétvégéd,
Bia

2014. szeptember 21., vasárnap

Jennifer E. Smith

Kedves olvasók!
A mai napon kedvenc írónőm három regényét szeretném a figyelmetekbe ajánlani. Könnyű, néhány nap alatt kivégezhető olvasmányok, szívmelengető szerelmi történetekkel, így főleg azoknak ajánlom a figyelmébe őket, akik szeretik az ehhez hasonló irományokat.

Jennifer E. Smith


Cím: Vajon létezik szerelem első látásra? [The Statical Probability of Love at First Sight]
Főszereplők: Hadley és Oliver
Személyes vélemény: Mikor először megpillantottam a könyvesboltban a kötet egyik példányát, nyújtózkodva leemeltem a polcról és elolvastam a hátulján lévő néhány mondatot, tudtam, hogy el kell olvasnom. Nem kellett csalódnom az írónőben, ezt a huszonnégy órát felölelő történetet varázslatosan tárta az olvasók elé. Főszereplőink egy amerikai repülőtéren ismerkednek meg, mindketten Londonba tartanak, és bár majdnem egymás melletti helyre szólnak a jegyeik, már a gépre szállás előtt összeismerkednek. Hadley édesapja második esküvőjére igyekszik - nem mellesleg késében van, ugyanis az eredeti járatot nem sikerült elérnie -, Oliver pedig szintén egy öltönyt megkövetelő eseményre. A fiú határtalan kedvessége és humorossága azonnal leveszi a lábáról az olvasót, míg Hadley bizonytalansága, félelmei rokonszenvet ébresztenek bennünk. Azonban a repülőútnak vége szakad, útjaik elválnak egymástól, Hadley viszont nem hagyja annyiban - csakhogy második találkozásuk nem úgy sül el, ahogy azt szeretné. Mindkettejüket felkavarják a családi események, a régi sebek felszakadnak és éppen ettől olyan magával ragadó ez a mű: nem csak kettejükről szól, hanem családi kapcsolatokról, megbocsátásról és továbblépésről.

Cím: Milyen is a boldogság? [This Is What Happy Looks Like]
Főszereplők: Ellie és Graham
Személyes vélemény: Egészen megfeledkeztem arról, hogy 2013 őszére újabb Smith regényt ígért az első mű borítóján lévő életrajz, így mikor a könyvesboltban megpillantottam, nagyon megörültem neki. A történet alapja azért varázslatos, mert egyértelműen XXI. századi a főhősök találkozása. Graham új telefont kapott, így fejből próbálja meg bepötyögni egy ismerőse email címét, arra kérve őt, hogy sétáltassa meg a malacát, Wilburt. Csakhogy kihagy egy számot és egészen véletlenül Ellie-nek küldi el a levelet, ezzel megindítva kettejük szellemes, őszinte beszélgetését. Heteken át tartó levelezésük során szinte mindent feltárnak életükből - bár az nem derül ki az üzenetekből, hogy Ellie családi hátterében titok rejtőzik, valamint az sem, hogy Graham színész. Ráadásul még egymás nevét sem tudják! Egy alkalommal viszont Ellie elszólja magát, így kiderül, hogy Henley apró városkájában él, ezért Graham megragadva az alkalmat ellátogat hozzá egy egész hónapra, amíg ott forgatnak. Ők ketten más körökben mozognak, másmilyen életet élnek, a legnagyobb problémát mégis az jelenti, hogy a srác fotósokkal, riporterekkel tarkított élete veszélyezteti Ellie-t és édesanyját. Na, így kell megírni egy sztárfőszereplővel tarkított regényt!

Cím: Létezik térkép a szerelemhez? [The Geography of You and Me]
Főszereplők: Lucy és Owen
Személyes vélemény: Az egyik könyvesbolt honlapját böngészve kiszúrtam a harmadik regény borítóját, ami csakis annak köszönhető, hogy küllemüket tekintve hasonlóak. Néhány nappal később már a kezeim közt tudhattam, ennek dacára úgy döntöttem, hogy csak akkor állok neki az olvasásnak, ha már elindultunk Horvátországba, hogy legyen olvasnivalóm a nyaraláson, és nem bántam meg, hogy így döntöttem, mert igazi élmény volt kint kivégezni. Egy, az egész világot megrázó eseménnyel kezdődik a történet, ugyanis New York sötétségbe borul, kialszanak a fények azon a szeptember elsején. Lucy és Owen együtt ragadnak bent a nagyvárosi társasház liftjében, két emelet között, ez pedig elég ahhoz, hogy az egész áramszünetet együtt töltsék. Csakhogy amint újra fény gyúl a városban, a dolgok megváltoznak, hiszen mindkettejük vágya teljesül, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy búcsúzkodniuk kell: Lucy végre láthatja Európát, bár arra nem számít, hogy Skóciában kell a továbbiakban tanulnia; Owen pedig átszelheti az Államokat édesapjával, ahogy arra mindig is vágyott. A két fiatal igyekszik tartani a kapcsolatot, csakhogy a távolság mindent megnehezít. Főleg, ha belép a képbe Liam és Paisley.

Remélem, hogy elnyerte a tetszésedet a bemutatás alapján valamelyik regény, és új olvasmánnyal gazdagodhattál!
Ismerted már valamelyiket a felsorolt könyvek közül? Hogy tetszettek? Esetleg kedvet kaptál valamelyikhez? Melyikhez, miért?
Kitartást kívánok a következő héthez,
Bia

2014. szeptember 19., péntek

Love Is In The Air

Kedves olvasók!
Mi zenebolondok gyakran érezzük azt, hogy egy dal éppen eltalálta az aktuális érzelmeinket, hangulatunkat, esetleg mondanivalónkat. Legyen szó egy nyáltól csöpögő romantikusról, őrületes gitárszólókat tartalmazó rockosról, netán egy bulizós szövegű slágerről, a dallam, a ritmus és a sorok varázslatos kombinációja nagy hatással lehet ránk, arra késztethet, hogy megállás nélkül csak azt a három percnyi zeneagyagot akarjuk hallgatni. Ezúttal magára a szövegre szeretnék kitérni, elétek tárok néhány idézetet kedvenceimből - legyen szó mai, vagy akár ezer éves számokról -, mert mindig van az rész, ami számomra a favorit. Ez nem csak csodás fordítási gyakorlat, hanem ajánló is, csakhogy ezúttal nem egy konkrét klipről fejtem ki a véleményem, hanem szövegmorzsákat hintek el, hogy azok alapján ti döntsétek el, megfogott-e benneteket ez a néhány szó, avagy sem.
Mivel a fordítás terén nem tartom magam kellően gyakorlottnak, az drága Miss Sunshine-t kértem fel, hogy javítsa ki az esetleges hibáimat. Ezúton is nagyon köszönöm neki, valamint mindenképpen ajánlom, hogy kukkantsatok be hozzá, nem fogtok csalódni, én imádom az oldalát!
Nagy örömömet leltem a gyűjtögetésben, úgyhogy ha elnyeri a tetszéseteket, mindenképp jelezzétek, mert szívesen készítek még hasonló bejegyzéseket.

Why do we fall in love so easy?
Even when it's not right...
Miért esünk szerelembe olyan könnyen?
Akkor is, ha nem helyes...
Pink - Try


Swore I'd never fall in love again
But I fell hard.
Megesküdtem, hogy soha többé nem esem szerelembe
De nagyot estem.
Avicii - Addicted To You

Call up that chick, and see if she's home,
Oops I bet you thought, that I didn't know
What did you think
I was putting you out for?
Hívd fel azt a csajt, hátha otthon van,
Hupsz, fogadok azt hitted, hogy nem tudtam
Mit gondoltál
Miért raktalak ki?
Beyoncé - Irreplaceable


We're different and the same...
Különbözőek vagyunk és mégis ugyanolyanok...
Clean Bandit - Rather Be

I hope he buys you flowers
I hope he holds your hand
Give you all his hours
When he has the chance.
Remélem, hogy vesz neked virágokat
Remélem, hogy fogja a kezed
Veled tölti minden idejét
Amikor van rá a lehetősége.
Bruno Mars - When I Was Your Man


I can't believe I ever stayed up writing songs about you
You don't deserve to know the way I used to think about you.
Nem hiszem el, hogy valaha fennmaradtam dalokat írni rólad
Nem érdemled meg, hogy tudd hogyan gondoltam rád.
Demi Lovato - Really Don't Care

'Cause the walls start shaking
The earth was quaking
My mind was aching...
Mert a falak rázkódni kezdtek
A föld rengett
Az elmém fájt...
AC/DC - You Shook Me All Night Long


Do you think he was just doing that to make me jealous?
Szerinted csak azért csinálta, hogy féltékennyé tegyen?
The Chainsmokers - #SELFIE

We headed to the bar, baby don't be nervous
No shoes, no shirt, and I still get serviced.
A bár felé vettük az irányt, bébi ne légy ideges
Nincs cipő, nincs póló, és mégis kiszolgálnak.
LMFAO - Sexy and I Know It

And if tomorrow never comes
We had last night.
És ha a holnap sosem jön el
Miénk volt a tegnap este.
The Vamps - Last Night

There's no time for tears,
I'm just sitting here planning my revenge.
Nincs idő könnyekre,
Csak ülök itt a bosszút tervezve.
Taylor Swift - Picture to Burn


'Cause there's this tune I found that makes me think of you somehow...
Mert van ez a dallam amit találtam, ami valamiért rád emlékeztet...
Arctic Monkeys - Do I Wanna Know

Hogy tetszett? Tudtam újat mutatni? Melyeket ismerted, melyeket szeretted? Szívesen olvasnál hasonlóakat az oldalon? Mi a kedvenc dalod? Milyen fajta zenét szeretsz a legjobban?
Kellemes hétvégét kívánok,
Bia

2014. szeptember 13., szombat

Születésnapok

Kedves olvasók!
A szeptember ünnepeket tekintve nálunk meglehetősen zűrös, ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben említettem. Nagybátyámnak, nagymamámnak és két unokatestvéremnek mind a hónap középső két hetében van a születésnapja, így ma a hatodikat ünneplő unokatestvérem családi zsúrjára vagyok hivatalos, holnap pedig apai nagyanyámmal megyünk egy étterembe, hogy ő is méltóan ünnepelhessen. Ez eszembe juttatta, hogy mennyire szeretem az effajta kisebb-nagyobb körben folyó családi összejöveteleket, ezért gondoltam írok erről néhány gondolatot.
Elsőként tegyük mikroszkóp alá saját születésnapunkat. Gondoljunk csak bele, hogy miért is szeretjük annyira az év ezen napját. Ha az álmainkat tetőző ajándékok, az ízletes torta és a társaság összetételének szépsége nem lenne elég, van egy ellenállhatatlan, utánozhatatlan varázsa a születésnapoknak. Az ünnepelt kerül a figyelem középpontjába, ez az ő napja, amit semmilyen külső erő sem tud elrontani. Kicsi gyermekként ez ugyanolyan fontos, mint idős emberként.
Manapság sok minden korhoz van kötve - léteznek korhatáros könyvek, filmek, csak egy bizonyos korig vagyunk iskolakötelesek, hivatalosan felnőttek is csak egy meghatározott kor után vagyunk, valamint vezetni és dolgozni csak akkor kezdhetünk el, ha már megértünk arra, legalábbis a számok alapján. Ettől eltekintve szerintem nehéz megmondani, hogy mi határozza meg, felnőttünk-e már az adott feladathoz. Sokan a korukhoz képest éretten viselkednek, mások későn érő típusok. Említették már néhányan, hogy ez előbbi kategóriába tartozom, főleg a gondolkodásmódom, világszemléletem miatt. Ennek ellenére szerintem aki találkozott már velem személyesen, az megtapasztalhatta milyen az, mikor úgy viselkedem mint egy igazi ötéves. Éppen ezért gondolom azt, hogy senkit sem lehet igazán felcímkézni egyikkel vagy másikkal - vannak helyzetek, amelyekben éretten viselkedik az adott illető, máskor pedig felszínre tör a benne rejlő gyermek.
Viszont térjünk át magára az ünneplésre, ennek kapcsán pedig foglalkozzunk ismerőseink, családtagjaink születésnapjával. Sok-sok részre tudnám osztani a méretes családunkat, mert másokkal találkozom a dédnagymamám temetésén, másokkal a ballagásomon, és megint másokkal beszélek minden nap. Ugyanígy van ez a születésnapokkal is, én pedig szeretem azt, hogy ennyiféle társaságnak a tagja vagyok, ennyi szeglete van a szeretteimnek, ezek a szegletek pedig talán sosem találkoznak, sosem keresztezik egymás útját, mások viszont gyakran alkotnak metszetet. Különösen csak a már említett ballagásomon értettem meg igazán, hogy mennyire élvezem, mikor a családom legfontosabb, mégsem közvetlen rokonságban álló tagjai összegyűlnek. Felemelő érzés látni mindkét szülőm édesanyját diskurálni, furcsán érdekes és érdekesen furcsa.
Mindig is szerettem ajándékot adni. Imádom unokatestvéreimmel kipróbálni újonnan kapott játékaikat, valamint szerintem az a mosoly sem másodlagos, amit hozzátartozóink arcán látunk, amint elfújják gyertyáikat, vagy éppen azt hallgatják, ahogy egy dalt kántálunk számunkra. Képek készülnek, a felejthetetlen emlékek megörökítődnek, akkor zaklatottságot okozó szituációkból évekkel később oltári sztorik születnek. Az a rengeteg nevetés, megannyi emlékezetes pillanat felbecsülhetetlen.
Miért szereted a születésnapokat? Mikor van a születésnapod? Melyik a kedvenc ünneped?
További kellemes hétvégét kívánok,
Bia

2014. szeptember 12., péntek

Filmfüggők Játszmája (fejlécverseny): Jelentkezők

Kedves olvasók!
Visszafordíthatatlanul elindult a tanév, csak ezen a héten éreztem meg ezt igazán. Azonban a német névelők meg az elektronszerkezetek kereszttüzében újabb és újabb ötletek születtek meg a különféle cikkekhez és a történetemhez egyaránt. Így pénteken pedig nem vágyom másra, csak arra, hogy ezeket meg is valósíthassam, viszont előtte szeretném kihirdetni a fejléckészítő verseny jelentkezőinek listáját.

Jelentkezők:

A hónap végéig várom a fejléceiteket (néhányan már el is küldték)! Valamint az prológusíró verseny kiemelt helyezettjének díjai közt szerepelt a következő verseny vendégzsűrizése is, ezennel pedig bejelentem, hogy a döntéseket nem egyedül, hanem...


...segítségével fogom meghozni. Ezzel kapcsolatban pedig annyit szeretnék még mondani, hogy az interjúkat és blogajánlókat hamarosan közzéteszem, amint megkapom a válaszokat az érintettektől.
Remélem, hogy sikeresen alakult az elmúlt két hetetek!
Szeretettel és köszönettel,
Bia

2014. szeptember 7., vasárnap

Semmi

Kedves olvasók!
Mint már említettem, a héten készítettem egy fogalmazást nyelvtan órán, mely bejelentés nélkül, váratlanul ért minket a tanárnővel való első óránkon, humorosságunkkal pedig kivívhattuk, hogy a semmiről kellett szöveget alkotnunk [értsd: a tanárnő megkérdezte, hogy miről tudunk fogalmazást írni, mire páran benyögték, hogy semmiről]. Ez a helyesírásunkat volt hivatott felmérni, ugyanis öt embert kellett a pedagógusnak kiválasztania egy erre vonatkozó versenyre. Szerencsére csak két vesszőhibát vétettem, így részt vehetek ezen a megmérettetésen.
Úgy gondoltam, hogy megosztom veletek ezt a fogalmazást, hiszen egészen másfajta, mint amilyet korábban olvashattatok tőlem. A cikkeim ötlete először megszületik a fejemben, majd a számítógépre importálom a gondolataimat, később javítom a sorokat, így egy ilyen bejegyzéssel jóval több időt töltök, mint negyvenöt perc. Ezúttal a megadott téma - bár néha éppen ez segít -, az időhiány és a reggeli felkészületlenségem miatt nem életem műve került ki a kezeim közül, ettől függetlenül sikerült összekaparnom egy kis filozofikus hablatyot - annál inkább, mivel a címről némi töprengés után eszembe jutott a Google fiókom idézete -, mely az én ló betűimmel az oldal háromnegyedét befedte.
,,Semmit kellett volna csinálnia, de ő nem csinált semmit˝ - írta Stanislaw Lem. Akkor vajon mi lehet az a semmi? Mi lenne akkor, ha nem lenne semmi? Valószínűleg nem léteznének bolygók, csillagok. Nem lenne tenger, melyben egy tikkasztóan meleg nyári napon lehűthetnénk testünket, nem lenne talaj, mely biztos pontot nyújthatna lábaink alatt. Nem lenne ég, nem lennének felhők, a magasba emelve tekintetünket csak a végtelen sötétség tárulna elénk. Nehézségek árán megóvott történelmi emlékeink, évek alatt a magasba emelt felhőkarcolóink mind eltűnnének. Felszívódnánk az iskolák, a múzeumok, a vidámparkok, az állatkertek, sőt, otthonaink is. Viszont, ha tényleg nem lenne semmi, akkor bizony ember sem lenne, aki rettegve kijelenthetné, felismerhetné ezt. Így talán sosem tudjuk meg, milyen a semmi.
Lássuk, hogyan nézne ez ki esti elmével, korlátlan idő alatt átdolgozva:
,,Semmit kellett volna csinálnia, de ő nem csinált semmit˝ - írta Stanislaw Lem. Akkor vajon mit takarhat ez a rettegett szó? Mi lenne akkor, ha nem lenne semmi? Minden bizonnyal nem léteznének gigászi bolygók, az éjben fényesen ragyogó csillagok. Nem lenne mélykék tenger, melyben egy tikkasztóan meleg nyári napon lehűthetnénk felhevült testünket, nem lenne talaj, mely biztos pontot nyújthatna lábaink alatt ebben a bizonytalan világban. Nem lenne ózonszínű ég, nem lennének felhők, a magasba emelve tekintetünket csak a végtelen sötétség tárulna elénk. Nehézségek árán megóvott történelmi emlékeink, évek alatt a magasba emelt, káprázatos felhőkarcolóink mind eltűnnének. Felszívódnánk az oktatás intézményei, a kíváncsi történelemszeretők kedvencei, a múzeumok, a gyerekek szeretett vidámparkjai, az oly sokak által kedvelt állatkertek, sőt, meghitt otthonaink is. Viszont, ha tényleg nem lenne semmi, akkor bizony ember sem lenne, aki bárgyú tekintettel, reszketve kijelenthetné, felismerhetné ezt. Így talán sosem tudjuk meg, milyen a semmi.
Kicsit olyan ez, mint mikor az ember gondosan kijavítja hónapokkal, netán évekkel azelőtt pingált irományait, mert végigolvasva rácsodálkozik arra, hogy mennyire aranyosan bénácskák a sorai, velem legalábbis így van ez. Tíz vagy tizenegy lehettem, mikor legelső hosszabb lélegzetvételű történetemet papírra akartam vetni, majd néhány rövid fejezet után inkább hagytam a dolgot. Azonban nem töröltem ki a fájlt, így ha egy kis nevetésre vágyom, egyszerűen megnyitom. Azt hiszem, hogy ez magáért beszél:
- Ha már így egymásba botlottunk, ülünk egy padba? Én itt úgyse ismerek senkit. – mondta kicsit szomorúan Cinty.
- Én se.
- Akkor jó. Hova üljünk?
- Ide.
- Ok.
Leültek.
Hm... ez díjat érdemelne! Lehet, hogy indítanom kéne egy rovatot, melyben egy-egy fejezetet taglalok ebből a befejezetlen történetből.
Veled is előfordult már ilyen? Hogy szoktak sikerülni az is iskolai fogalmazásaid?
Szép álmokat kívánok,
Bia

2014. szeptember 5., péntek

Ó, a gimnázium!

Kedves olvasók!
Először is szeretnék elnézést kérni, amiért vasárnap óta nem jelentkeztem, de a három éve zökkenőmentesen működő router felmondta a szolgálatot, így szerda óta nem volt internet hozzáférésem, a mai napon viszont visszaállt a rend, újra van kapcsolatom a világgal. Ezért úgy döntöttem, hogy egy kis beszámolót, bátorító bejegyzést hozok nektek, hátha valakinek a segítségére lehetek vele.
Az első hét valami csodálatos volt! A szünetek izgalmas keresgéléssel teltek (a büfét igyekeztek minél jobban eldugni az újak elől), az órák ismerkedéssel, a tanárok és a diákok esetleges humorizálásával, valamint legelső megmérettetésünkkel, egy fogalmazással, mely bár nem jegyre ment, azért érdekes művek születtek. Mint azt már korábban is említettem, mindenki szimpatikus, segítőkész, nem utolsósorban pedig meghökkentően okos, így az ebédlői nevetgélések közepette azért igyekeztem nem megfeledkezni magáról a tanulásról sem. Rögtön bedobtak minket a mély vízbe, máris az elektronpályákkal és a cirill betűkkel küzdök, ám cseppet sem bánom, azért szerettem volna erős gimnáziumba kerülni, hogy a négy év elteltével tudással (és egy-két nyelvvizsgával) felszerelkezve léphessek ki a kapuján. És... szóval... hát... hm... van az a fiú...
Őszintén remélem, hogy nektek is hasonlóan fergetegesre sikerült ez az öt nap, kezdve az évnyitóval, át az év első óráin, esetleg első dolgozatain és jegyein.
Kitűztem magam elé bizonyos célokat erre az évre - mindig is ambiciózus és maximalista voltam -, melyeket szeretnék elétek tárni.

1. Kiváló tanulmányi eredmény félévkor és év végén.
Az elmúlt évek szintjét szeretném tartani, akkor is, ha ez valamivel keményebb lesz. Ha kell, foggal-körömmel fogok küzdeni azért, hogy csak ötös szerepeljen a bizonyítványomban.
2. A német nyelv alapszintű elsajátítása.
Van egy régi amerikai sorozat, melyet eredeti nyelven szoktam nézni, néhány napja pedig kiderült számomra, hogy német nyelvre is lefordították. Egy epizódot végignéztem németül, és bár így is jókat szórakoztam rajta - mert emlékeztem az poénokra -, szeretném ha az év végére már minden egyes szót megértenék belőle.
3. Az osztállyal való lehető legjobb kapcsolat kialakítása.
Tisztában vagyok vele, hogy néha nem könnyű velem, ennek ellenére szeretném, ha az osztályom megismerhetne engem, valamint én is megismerhetném őket. Kíváncsi vagyok rájuk, a bennük rejlő, kevésbé vonzó tulajdonságokra is, mindenre. Remélem, hogy egy összetartó csapat válik majd belőlünk.
4. Az éppen íródó történetem befejezése.
Most aztán már tényleg kezdek én is besokallni, ugyanis már tavaly június óta kavarog a fejemben az alapsztori, májusban pedig bele is kezdtem az írásba, mégsem haladok olyan gyorsan, mint ahogy azt szerettem volna. Körülbelül a felénél tartok, de rengeteg ötletem van, így remélem, hogy legkésőbb novemberre befejezem. Amint kész lesz szólni fogok!
5. Havonta legalább tíz bejegyzés a TTJ-n.
Sokat gondolkoztam, hiszen az iskola mellett nehézségeket okoz az oldal vezetése, azonban úgy a szívemhez nőtt, hogy ameddig csak lesz ötletem, biztosan itt leszek. Amint kijelenthetem, hogy már minden létező dolgot cikkbe foglaltam, minden kedvencemet a figyelmetekbe ajánlottam és rendeztem már jó pár versenyt, akkor talán elérkezik a búcsú ideje, viszont abban biztosak lehettek, hogy ez csakis a történetes blogom debütálása után következik majd be. Addig is nézzétek el nekem, ha esetleg négy-öt napig nem érkezik friss bejegyzés, ehhez a havi tízhez igyekszem majd tartani magam, bár az eloszlás nem lesz mindig egyenlő.
6. Legalább egy félelem legyőzése.
Jelentsük ki: parás vagyok! Sokféle dologtól tartok, azonban legalább egyet - nem hátrány ha többet - szeretnék legyőzni ebben a tanévben. Mivel a közeljövőben számíthatunk egy barlanglátogatásra, talán ezt pipálhatom ki a leghamarabb.
7. A nehéz időkön keresztülmenő családtagjaim segítése.
Sajnálatos módon az utóbbi időben történtek negatív események is a családban. Van, aki hatalmas döntést hozott a jövőjével kapcsolatban, elvesztettünk valakit, és hamarosan új jövevény érkezik. Tisztában vagyok vele, hogy nem az én lelki támaszom fogja átsegíteni őket az akadályokon, azonban szeretném éreztetni velük, hogy ott vagyok számukra, számíthatnak rám, még akkor is, ha több évet tudhatnak maguk mögött.


Arra buzdítalak mindnyájatokat, hogy osszátok meg velem az elmúlt egy hét eseményeit, akár néhány mondatban, akár bővebben, szívesen olvasom a beszámolóitokat. Valamint a kitűzött céljaitokat is élvezettel böngészem végig, ne habozzatok, írjátok le!
Kellemes hétvégét kívánok,
Bia