A szinglilét szépségei

Kedves olvasók!

Amikor a karácsony már a levegőben lóg, repkednek a mínuszok és minden sarkon boldog párok sétálgatnak, könnyű azt hinni, hogy szinglinek lenni a lehető legszörnyűbb dolog a világon. Pedig valójában mindennek megvannak a maga előnyei, az én célom pedig az, hogy mindannyian értékelni tudjuk a helyzetünket. Lássuk tehát, hogy szerintem miért éri meg kapcsolaton kívül lenni!

1. Van időd magadra

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem ez a napi 24 óra édeskevés, ha az ember mindenre szeretne időt szánni. Általában a suli, a tanulás, a különóra, a pasi és az alvás mellett már ritkán van idő azokra a dolgokra, amiket az ember egyedül szeretne megvalósítani. Így ha nincs barátunk, talán tudunk helyet szorítani mindennapi teendőink mellett olyasmikre, mint a sütés, a dekorálás, az olvasás vagy az írás. Fontos, hogy akár kapcsolatban, akár azon kívül, de töltsünk néha időt csak magunkkal, hogy fejlődjön a jellemünk.

2. Azzal flörtölsz, akivel csak akarsz

A kötöttségek nélküli flörtölésnél nincs is jobb! Nem, most komolyan! Néha olyan jól tud esni az embernek, ha bűntudat nélkül elnevetgélhet egy kedves, helyes sráccal.

3. Nem kell aggódnod, ha késik a menstruációd

Legyünk őszinték, 16-17-18 évesen egy bizalomra épülő kapcsolatban szerintem semmi baj nincs azzal, ha az ember kísérletezik a testiségekkel. Viszont ennyi idősen nagyon fontos a biztonságra is gondolni, tudakozódni a témában, azonban még így sem lehetünk soha elég biztosak, tehát mindig okoz némi fejfájást, ha nem a megfelelő napon érkezik a menstruáció.

4. Nincs, aki hiányozzon

Szingliként nincs az az elviselhetetlen hiányérzet, mikor a barátod nyaralni megy két hétre és csak a telefonon olvasott kedves szavak mentenek meg.

5. Nincs, akiért aggódnod kelljen

Ebben az esetben is ugyanez a helyzet, nem kell folyton azon agyalnod, hogy jól van-e, él-e még, összetörte-e magát éppen valahol.

Boldog karácsonyt drágáim! ♥

Blogger Award 2016

Kedves olvasók!

Talán tudjátok, hogy ebben az évben is megrendezésre kerül a Blogger Award, melynek keretein belül különböző kategóriákban sorakoznak fel az írók és a blogjaik, hogy aztán az olvasók dönthessenek. Ezúton pedig szeretnék mindenkit arra bátorítani, hogy keresse fel az oldalt és szavazzon a kedvenceire! Ajánlom a figyelmetekbe Maffia blogmagazinját, hiszen ő az, aki jelölt engem, amiért hatalmas ölelés neki! ♥ [egyébként vetélytársak is vagyunk, de igyekszünk nem egymás nyakának ugrani - viccelek!]

A legjobb cikkíró kategóriában megtaláltok, minden szavazatért őrülten hálás vagyok Nektek! Ide kattintva elérhetitek az ABD oldalát, mely az idei versenyt lebonyolítja, tekintve, hogy tavaly a nyertesek között szerepeltek.

Szeretettel,

Bia

Könyv kontra film

Kedves olvasók!

Sosem gondoltam, hogy ehhez hasonló cikket fogok firkantani, hiszen filmőrültségemnek – és lustaságomnak – hála, általában az adaptációkat részesítettem előnyben, a könyvek után nem érdeklődtem különösebben. Kamaszkorom előtt rengeteget olvastam, faltam a különböző regényeket, ám az utóbbi pár évben inkább az írás által foglalkoztam irodalommal. Azonban Jennifer E. Smith és John Green ismét megszeretették velem a papírra vetett művészetet, így körülbelül egy éve ismét rendszeresen olvasgattam. A könyv kontra film csatát nálam az utóbbi író indította el, mivel miután kisírtam a szemeimet a Csillagainkban a hibán, azonnal el akartam olvasni – angolul. Édesanyám egyik barátnője Angliában él, így általa sikerült megszereznem és ismét újabb adag könnyeket szentelnem a történetnek. Ám adaptáció szempontjából véleményem szerint kifejezetten jól valósították meg – vagy talán csak azért éreztem így, mert a filmet láttam előbb?

Néhány hónapja olvastam el a Papírvárosokat (szintén angolul), mely levett a lábamról, így már alig vártam, hogy az filmváltozatot is megtekinthessem, azonban a trailer kicsit gyanús volt számomra.

SPOILER KEZDETE

[kijelölve megtekinthetitek]

Hiszen az öltönyben vadul tomboló, látszólag a promon részt vevő Quentin nem szerepelt a könyvben, kitartását méginkább erősítette az, hogy nem volt hajlandó elmenni a fontos eseményre. Tehát aggódtam, hogy a film összekuszálja az eseményeket, és legnagyobb sajnálatomra igazam lett. A történet második fele össze lett préselve, releváns dolgok ki lettek hagyva, a vége pedig nem stimmelt. Legnagyobb döbbenetemre pedig nem látogatták meg a Sea World nevezetű helyet sem, pedig kifejezetten fontos része a sztorinak!

SPOILER VÉGE

Tehát a feltételezéseim beigazolódtak, és teljesen összekavarták az eseményeket, ami felettébb csalódottá tett. Végre megértettem mit érezhetnek azok, akik veszik a fáradságot és előbb az írott történetnek esnek neki.

Még egy példával szeretnék élni, ez pedig a Love, Rosie, mely filmadaptációjának a magyar címe az Ahol a szivárvány véget ér, ezt volt szerencsém megnézni a családommal fél éve. Barátnőm néhány hete adta kölcsön a regényt angol nyelven, és bár még mindig nem sikerült átrágnom magam mind az 558 oldalán, az már a legelején kiderült, hogy szinte egy teljesen másik történet van elmesélve papíron. Azonban így, hogy előbb a filmet tekintettem meg, amely teljes élményt nyújtott, utána pedig a könyvet olvastam el, ami kiterjesztette ezt az élményt, nem kellett csalódnom. Így mindkét változatot élvezhettem, nem bosszankodtam a film nézése közben azon, hogy ez mennyivel másképp történt a könyvben, valamint olvasás közben élvezhettem, ahogy a már ismert alapsztori kiszélesedik, kissé megváltozik, néhol eltér attól, amire számítok.

Számomra még egy érv szól emellett a sorrend mellett, ez pedig a szereplők elképzelése. A Papírvárosok Benje a filmben egy tízéves kisfiúnak tűnik, ami számomra rontott az élményen, miután én a leírtak szerint végzős külsővel és vonalakkal képzeltem el. A Love, Rosie-t olvasva azonban egyértelmű számomra, hogy Alex a szépséges Sam Claflin – bár én csak Finnicknek hívom, mivel először az Éhezők viadalában találkoztam vele -, Rosie pedig Lily Collins, így bár olvasás közben nem passzol minden porcikájuk a fejemben, mégis van egy alapom, amire építkezhetek.

Te hogyan vélekedsz a témáról? Milyen sorrendet részesítesz előnyben és miért? Találkoztál már az általam felhozott regényekkel és filmekkel?

Szeretettel,

Bia ♥

Summer for Youth

Kedves olvasók!

Július 18. és 29. között egy angol nyelvű, Summer for Youth névre keresztelt táborban vettem részt, hétköznaponként reggel kilenctől délután négyig. Ennek a keretein belül 11 csodálatos, külföldről érkezett, perfekt angolt beszélő egyetemista által koordinált programok által fejleszthettem kommunikációs készségeimet, vezetői képességeimet, angol nyelvtudásomat, és számtalan dolgot tanulhattam tőlük, esetleg a többi diáktól.

Először is vegyük sorra, hogy milyen nemzetiségekkel találkoztam: ausztrál, kínai, egyiptomi, tunéziai, montenegrói, grúziai, litván, szlovák, orosz, ukrajnai, mexikói. Természetesen mindegyik nemzetre rá lehet húzni a sztereotípiákat, azonban a tábor elérte azon célját, hogy ezeket a skatulyákat örökre kitörölje a fejünkből. Mint kiderült, az egyiptomi srác nem a sivatagban él és nem tevén közlekedik, az ausztrál leányzó nem kengurukkal él együtt, az orosz hölgy nem dönt le minden étkezéshez 5 cent vodkát, és annak ellenére, hogy Szibériában él, nem csupán hóval találkozik, a mexikói pedig nem hord folyton sombrerót. Mindannyian kedves, értelmes fiatalok, akik keresik a helyüket a világban és szenvedélyesen szeretik az embereket. Utazni is talán ezért a legérdemesebb, hiszen a különböző kultúrák embereiről kiderülhet, hogy tulajdonképpen nem is olyanok, mint amilyennek a média vagy mások lefestik. Tulajdonképpen nem számít, hogy honnan indulunk, a legfontosabb az, hogy hova tartunk és mit teszünk az odavezető úton.

Azt is megtanultam, hogy igenis érdemes küzdeni az álmainkért. Egyszerűen nem szabad hagyni, hogy a szüleink, vagy a tanáraink, vagy a barátaink, vagy bárki megmondja nekünk, hogy milyennek kell lennünk. Ezt főleg a továbbtanulásra értem. Az élet túl rövid ahhoz, hogy azzal töltsük, amit nem is szeretünk. Persze sosem árt egy kis reális gondolkodás, elvégre senki sem szeretne éhen halni, amíg az álmait kergeti, ezért nem árt egy B terv, egy biztosíték. Én például írni szeretnék, viszont korán akarom elkezdeni a családalapítást, ezért úgy döntöttem, hogy HR menedzsernek fogok tanulni, miközben megpróbálom elérni az álmaimat, ami egy saját könyv. Sosem árt, ha az ember több lábbal áll a földön. Tehát ha énekelni szeretnél, írni, táncolni, esetleg űrhajósnak vagy fizikusnak készülsz, ne add fel! Rengeteg kitartással, némi tervezéssel, talpraesettséggel és szenvedéllyel bármit véghez vihetsz!

Arra is ráébredtem, hogy milyen fontos a nyelvtanulás. Persze ezzel eddig is tisztában voltam, de ezúttal meg is tapasztalhattam, hogy milyen irigy pillantásokkal figyelték a kevésbé ügyes angolosok a profikat. Tudom, hogy itthon viszonylag nehéz nyelveket tanulni, tudom, hogy unalmas a szavak magolása, de higgyétek el, hogy megéri! És ez nekem is szól, hiszen az utóbbi két évben nem igyekeztem eléggé, hogy németül és oroszul megtanuljak, így nem is sikerült, viszont még van két évem, hogy ezen változtassak. Valamint azt tanácsolom, hogy próbáljátok ki magatokat, ha nyaraltok a családdal, próbáljatok meg kerek mondatokban beszélni, mikor fagyit kértek. Jelentkezzetek hasonló programokra, mint amilyenen most én is részt vehettem, esetleg töltsetek el hosszabb időt külföldön, ha van rá lehetőségeket, hiszen a mai világban már szilárd nyelvtudással sokkal könnyebb elhelyezkedni.

Még rengeteg más is a listán szerepel, melyeket szintén megtanultam, például mások elfogadása, vezetőképességeim erőssége valamint, hogy nem szabad félnem a saját ötleteimtől. A felsorolás pedig a végtelenségig folytatódik, éppen ezért ajánlom nektek is a hasonló projekteket.

Hogy tetszett a bejegyzés? Vettél már részt hasonló táborokban? Milyen élményeid vannak vele?

Szeretettel,

Bia ♥

Bezzeg az én időmben...

- avagy a generációnk pozitívumai

Kedves olvasók!

Egy olyan világban, ahol az egész földkerekség pokémonokra vadászik telefonnal a kezében, kijelenthetjük, hogy néhány dolog bizony megváltozott az elmúlt negyven évben. Ilyen például a kommunikáció. Éppen a minap, miután kiderült, hogy a busz nem állt meg ott, ahol én gondoltam, emlékeztetett rá édesanyám, hogy az ő idejében (pedig maholnap negyven éves) egy ilyen helyzet akár egy barátság végét is jelenthette. Ha akkor az ember nem volt a megbeszélt találkahelyen a megbeszélt időben valamilyen véletlen folytán, nem kaphatta elő a telefonját, hogy teljes ingyen megírja messengeren, viberen, twitteren, emailen vagy akár snapchaten, hogy sajnos csak később fog odaérni, legfeljebb futhatott, mint egy őrült, hogy az ismerősét még azelőtt elkapja, mielőtt az ráun a várakozásra. Ha pedig nem járt szerencsével, otthon írhatott egy levelet, mely csak három nap múlva érkezett meg a címzetthez, majd várhatott a szintén ugyanennyi időt igénybevevő válaszra.

Tehát ez az eszmefuttatás juttatta eszembe, hogy akartam írni a generációnk pozitívumairól, ahelyett, hogy folyton csak ócsárolnánk a mai fiatalságot és a világot, amelyben élünk.

A kommunikáció mellett az újfajta gondolkodás és magával ragad. Az egyenlőségnek ma már rengeteg követője van, mind faji, mind nemi, mind vallási tekintetben. Bár a feminizmust sokan félreértelmezik, a nők feltörekvése az egyenlő bánásmódért ma már nem is kérdés. Ugyanakkor a férfiakat sem szabad elfelejtenünk, hiszen ők is megtapasztalhatják a nemi előítéleteket, a sztereotípiákat. Ezért szeretném a figyelmetekbe ajánlani a következő videót, melyben Emma Watson elsöprő beszédét hallhatjátok az ENSZ egyik ülésén. Valamint a mi generációnkban már előfordul, hogy nem undorodunk, ha meglátunk egy meleg párt az utcán, nem gondoljuk azt, hogy betegek, fertőzöttek, pokolra jutnak. Ezek szerint mi már kijelenthetjük, hogy bár még közel sem értük el azt, hogy az alapvető emberi jogok mindenkit egyaránt és egyenlően megillessenek, már rajta vagyunk az úton.

Az egészségügy sajnos rengeteg térségben továbbá is visszamaradott, azonban ma már sokkal ritkább, hogy valaki egy tüdőgyulladásba belehaljon. Folyamatosan fejlődik az orvostudomány, vele együtt az infrastruktúra, a közlekedés, nő az átlagéletkor, a memento mori pedig csak egy kifakult szólás a középkorból, mikor a halál még mindennapos volt. Nem győzöm kihangsúlyozni, hogy sajnos a fejlődő országokban még 2016-ban sem mondhatjuk el ezeket, azonban bízom abban, hogy jó úton haladunk.

Az internet. Talán ez nem szorul magyarázatra, mégis szeretném kifejteni. Ki hallott már olyanról, hogy ahhoz, hogy eljussunk valaha, nem kell útbaigazítást kérnünk, térképet előhalásznunk a kesztyűtartóból, vagy idegesen püfölnünk a GPS-t? Bár emlékszem, hogy kisebb koromban még ezek a kütyük is kifejezetten ritkának számítottak, ma már viszont csak beütjük a telefonba, hogy hova szeretnénk menni, mivel, mikor, és ennyi! Talán ez csak engem nyűgöz le ennyire, mivel még emlékszem milyen volt, mikor rossz úton kanyarodtunk le anyuval az autópályáról és olyan kihalt helyekre kerültünk, hogy alig győztünk visszakeveredni a civilizációba. Továbbá az is fantasztikus, hogy bármilyen filmet, sorozatot, tévéműsort vagy zenét elérhetünk az interneten keresztül, nem kell későig gubbasztani a televízió előtt, hogy láthassunk egy különleges évadzáró epizódot, vagy megnézzük a kedvenc díjátadónkat, talkshow-nkat.

Ne felejtsük el azt se, hogy ma már a távolság szinte aprócska probléma. A szobámból elérhetek bárkit, bármilyen messze is legyen tőlem, teljesen ingyen. Hát nem észvesztő? Természetesnek vesszük azt, hogy a világ ennyire összezsugorodott, habár nem kéne. A technika fejlődése pedig nem csupán egy emberelbutító, világmegrontó sátáni furcsaság.

Hihetetlen, hogy az ágyamból eljuttathatom hozzátok a gondolataimat, beszélhetünk róla, felnyithatjuk egymás szemét.

Hogy tetszett a cikk? Egyetértesz velem? Miben igen, miben nem? Mit hagytam ki?

Szeretettel,

Bia

Kalandvágy

Kedves olvasók!

Meséltem már Nektek arról a bizonyos humán tehetséggondozó táborról, melyen néhány hete részt vettem, ennek a terméke a következő rövid novella is. Egy dalra kellett karaktert és cselekményszálat formálni, ez volt az El Carretero, ami egy spanyol nóta, a linkre kattintva elérhetitek.

Mindig is a természet volt a kedvenc helyem. De nem ám azok az ócska parkok a nagyvárosok szívében, hanem a vad, burjánzó, hamisítatlan természet, amely lenyűgöz és feltölt. Imádtam a közös családi túrázásokat a hegyekben, az iskolás kalandtúrákat, a barlangászásokat. Lenyűgözött az elemek puszta ereje, az állat- és növényvilág ösztönössége. Így kezdettől fogva állatkertben akartam dolgozni, közel lenni az élőlényekhez, gondozni és etetni őket, úgy gondoltam, hogy számomra ez a legmegfelelőbb hivatás.

Azonban közel az ötvenhez már nem éreztem azt a lelkesedést, ami fiatal koromban itt tartott a dallasi állatkertben. Ráébredtem, hogy korántsem voltam olyan közel a természethez, mint ahogy azt gondoltam. Ketrecről ketrecre, irodáról irodára járni nem ad valódi kielégülést egy olyan középkorú férfi számára, aki világéletében a dél-amerikai dzsungel szerelmese volt. Sajnos úgy éreztem, hogy olyanra pazaroltam az életem, amit nem is élveztem igazán. Sosem jártam igazi esőerdőben, csupán természetfilmeken láthattam, hogy milyen lehet. Csakhogy én érezni akartam a magas, fullasztó páratartalmat, az élelemért vagy a fényért vívott küzdelmet, a naponta lezúduló esőt, az élet visszhangját a fák között.

A többiek az állatkertben nem igazán értették, hogy mi a problémám, hiszen szerintük ennél közelebb nem lehetett kerülni a természethez, nekik elég volt belülről látni egy ketrecet ahhoz, hogy magukba szívják, nekem viszont nem. Én szabadnak akartam érezni magam, megállíthatatlannak.

Egyetlen akadály volt, a pénz. Nem takarítottam meg életem során annyit, hogy egyedül finanszírozni tudjak egy ilyen utazást. Viszont mikor édesanyám váratlanul meghalt, keserédes szájízzel figyeltem, ahogy kinyílik előttem a világ.

Négy hónapot töltöttem Dél-Amerikában, ebből hármat az Amazonas mélyén, megélve mindazt, amire vágytam, és még sokkal többet. Ezért ülhetek most itt előttetek, azonban mielőtt elmesélném nektek a kalandjaimat, csukjátok be a szemeiteket és hallgassátok meg ezt a muzsikát, majd mondjátok el, hogy milyen kép jelenik meg előttetek. Ez az El Carretero.

Hogy tetszett a novella? Szívesen látnál hasonlókat? Hogy tetszett a zene? Benned milyen érzéseket keltett?

Szeretettel,

Bia

5 érv a nyár mellett

Kedves olvasók!

Bizonyára észrevettétek a gyönyörű, káprázatos új külsejét a blognak. Mindezt Sam Rownak, fantasztikus szerkesztőmnek és kedves barátnőmnek köszönhetem (a nevére kattintva elérhetitek a blogját, emailje pedig: samross.sisi@gmail.com). Nagyon hálás vagyok neki, amiért mindig a rendelkezésemre áll, és hihetetlen, de tudja mit akarok, még akkor is, mikor én nem. Köszönöm! ♥

Mivel a szúnyoggyilkoló évszak már javában tombol, és majdnem mindenki percenként törli a verejtéket a homlokáról, mint a nyár legnagyobb imádója, kötelességemnek érzem, hogy megosszam veletek azt az 5 fő okot, amiért ez a kedvenc időszakom.

1. A hosszú nappalok. Egyszerűen imádom, hogy mikor este nyolckor zötyögök hazafelé, nem kell tartanom a sötét utcáktól, hiszen tökéletesen világos van.

2. Az iskolaszünet, bár ez magától értetődik. Olyan megnyugtató, hogy a kötelezőkön kívül nem kell aggódnom a suli miatt, nincsenek dolgozatok, felelések, vizsgák, vagy hosszadalmas tanulással töltött órák.

3. Nincs szükség kabátra, sapkára, sálra. Tegnap, megérkezve a német tanáromhoz kibújtam a papucsomból és már készen is voltam. Nem kellett kibújnom egy hatalmas kényszerzubbonyból, nem kellett lefejtenem magamról azt a sok meleg réteget, nem kellett csizmát leszenvednem magamról, megspóroltam legalább tíz percet.

4. Meleg van. Bár lehet, hogy ez csak engem dob fel ennyire (fázós típus vagyok, számomra a nyár a kánaán), mert szinte mindenkitől a panaszkodást hallom, pedig egész télen csak erre vártak. Nagymamám mindig azt mondja, hogy az idő mindig olyan, amilyennek lennie kell, tehát örüljünk a szikrázó napsütésnek és élezzük ki, amíg tart. Visszasírjuk majd, mikor jön a fagy.

5. Szabadság. Lehet, hogy csak én érzem így, de véleményem szerint a nyár tele van lehetőségekkel, melyeket ki kell használni. És nem feltétlenül a fesztiválozásra gondolok, hanem arra, hogy ilyenkor az ember oda megy, ahova akar, azt eszik, amihez kedve szottyan, akkor mos hajat, amikor éppen ráér, és addig fekszik a strandon, ameddig rákvörösre nem ég. Ilyenkor mintha kevésbé számítana, inkább csak az adott pillanat a fontos.

Észrevettétek, hogy ahogy haladtam előre, egyre több mondanivalóm lett? 

Tetszett a bejegyzés? Egyetértesz velem? Miben igen, miben nem? Melyik a kedvenc évszakod és miért?

Szeretettel,

Bia

Forróvíz-visszatérővezeték a fűtési ellenáramú vezetékhez

Kedves olvasók!

Múlt héten egy négy napos humán tehetséggondozó táborban volt szerencsém gyarapítani a tudásom. Készítettünk kisfilmet kortárs versről, beszélgettünk a slam poetryről, jártunk múzeumban, kreatív írtunk zenére, végeztünk hosszú elemzést, tehát jó mélyre vetettük magunkat, ami az irodalmat és annak határterületeit illeti. Ezen csodás - bár gyakran nagyon fárasztó - utazás alkalmával ismerkedtem meg a következő Laár András kortárs verssel, amihez nem is fűznék semmit, szerintem magáért beszél.

Hallga csak!

Nem a beléndeklelkű éj küldi ránk lomha pillangó képében

Iszonyú mérgű ostorát?

Vagy a szél, mint egy rozsdás vastövis, tépi sebesre

A levegő sápadt vásznait?

Esetleg kékellő lábnyomom e földi porban

Messze csörgedező patakként fürdeti

Juharfa képében megbúvó éjjeli árnyak

Süvöltő jajszavát?

... Vagy ez csak a forróvíz-visszatérővezeték

A fűtési ellenarámú vezetékhez?

Hogy tetszett a vers? Vettél már részt hasonló programokon? Hogy viszonyulsz a kortárs versekhez?

Szeretettel,

Bia

Röhögj az élet képébe!

Kedves olvasók!

Azt hiszem végérvényesen kijelenthetjük, hogy ez a blog nyári blog lesz. Engem tesz a legszomorúbbá, de be kell látnom, ha valami nem megy, és ez most a suli melletti írás. Sajnos képtelen vagyok rá, minden tiszteletem azoké, akiknek megy, de egyszerűen így is ketté áll a fülem minden este, az írás már nem fér bele. Sajnálom, ha valaki csalódott bennem és a blogban, tőlük bocsánatot kérek. Ettől eltekintve viszont ötletekkel felvértezve nézek szembe ezzel a nyárral, remélem minden cikkemre jut majd időm, azonban tapasztalatból inkább nem ígérek semmit.

Az alábbi cikket már régóta terveztem, most pedig végre sikerült megvalósítani, ám itt leszögezném, hogy elsősorban magamnak szól, majd meglátjátok miért.

Életünk során talán minden egyes nap ér minket valamilyen váratlan stresszhelyzet, melyre nem tudunk előre felkészülni, hiszen villámcsapásként ér minket. Ilyen az, mikor első órában egy bejelentetlen dolgozattal találjuk szemben magunkat, vagy mikor egy hosszú nap után lázas kutakodások közepette kiderül, hogy nincs nálunk kulcs, a szülők meg még sehol. Ilyen és ehhez hasonló alkalmakkor hajlamosak vagyunk az idegrohamra, vagy a teljes elkeseredésre. Én például nagyon fel tudom húzni magam a legkisebb dolgokon is, mint például a málnás joghurt hiánya, melynek jóízű elfogyasztására egész nap készültem. Alapvetően kedves, mosolygós egyénnek tartom magam, de ember legyen a talpán, aki hozzám mer szólni, mikor valami nem úgy sül el, ahogy azt én elterveztem. Hozzáteszem, hogy szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Véleményem szerint azonban teljesen másképp kéne hozzáállni az élet olykor kifejezetten szívatós fordulataihoz. Néhány évvel ezelőtt anyukám pár hónapig egy ezeréves kocsival járt, melynek ha becsaptuk az ajtaját, az be is záródott. Így párszor előfordult, hogy bezártuk a kulcsot. Addig nem volt semmi gond, míg ez a ház előtt történt, hiszen kéznél volt a pótkulcs. Ám mikor a város szélén, egy áruház parkolójában sikerült ellehetetlenítenünk az autó mozgásba hozását, az viszonylag kellemetlen, főleg, ha az ember időre megy valahova. De nem pánikoltunk, egyszerűen csak nevettünk. Két órát kellett várnunk az autó mellett ácsorogva a pasasra, aki felpattintotta az ajtót, mi mégis nevettünk az egészen. Hiszen miért is izgultunk volna? Felhívtunk mindenkit, akit kellett, szóltunk, hogy ne várjanak, amúgy pedig nagyon mókás volt különböző felületeket keresni a kocsin, amire ráülhetnénk anélkül, hogy behorpadna.

Tehát ne izguljunk a váratlan dolgozatoknál, csak szedjük össze a gondolatainkat, ha pedig tényleg nem konyítunk az adott anyaghoz, akkor sem dől össze a világ, javítani mindig lehet, még a legkiválóbb tanulóknak is becsúszhat olykor-olykor egy rosszabb jegy. Bedugul a busz egy forgalmasabb útszakaszon? Ha idegeskedsz azzal nem sodrod el az utadból a hosszú kocsisort, helyette inkább találj ki egy frappáns nyitómondatot, mellyel megmosolyogtatod társaidat, mielőtt elnézést kérsz a késésed miatt. Összefutottál egy ismerőssel a szupermarketben, és enyhén szólva nem a legjobb pillanatban talált meg (értsd: #nomakeup, zsíros haj, melegítő)? Kit érdekel mit gondol rólad? Ha többé nem keresi a társaságod, mert ez alapján ítél meg, akkor te jársz jobban. Ha kizárod magad a lakásból, csöngess be az egyik kedves szomszédhoz vagy indulj felfedezőútra a közelben. Hozd ki a legtöbbet az adott helyzetből, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy folyton aggódj.

Röhögj az élet képébe!

Hogy tetszett a cikk? Kerültél már hasonló helyzetbe? Hasznosnak találtad a leírtakat? Milyen írásokat látnál szívesen?

Szeretettel,

Bia ♥

Dió

Dió nyüszítésére ébredtem. Egészen halkan vonyított a lassan otthonává váló babakocsiban, én mégis szinte azonnal felriadtam. Megnéztem, mi okozhatja a méltatlankodását. Álmában rúgkapált aprócska szürke lábacskáival, talán a múlt heti eseményeket élte meg ismét, akkor sebesült meg. Egyik éjjel a telepre tévedő kóbor kutya szaglászni, majd kisvártatva harapdálni kezdett, fene se tudja miért. Dió pedig a maga néhány centijével azonnal a segítségemre sietett, mivel az éjszaka korábbi részét a kocsmában töltöttem, így nem tudtam megvédeni magam. Ezután kényszerült a babakocsiba.
A nap már felkelt, de emberek még nem jártak az utcán. Kicsit összébb húztam magamon a pokrócomat, mert hűvös téli szél fújt végig a házak között. Egy pillanattal később nyílt az első ajtó és munkába készülő felnőttek, iskolába igyekvő gyerekek battyogtak kifelé.
A Tesco-s szatyromban turkáltam reggeli után nézve. Tegnap kaptam egy száraz zsemlét, amit mostanra tettem el. Előhúztam és falatozni kezdtem. Párizsi is járt hozzá, így igazi fejedelmi lakomában lehetett részem.
Nem sokkal később egy pap sétált végig a szemközti járdán. Hosszú, fekete reverendát viselt, nyakában hatalmas kereszt lógott, melyet olykor-olykor megsimított, mielőtt betért volna az egyik házba. A feleségem jutott eszembe, a menyegzőnk. A felejthetetlen nászút, valamint a biztonságos otthonba való hazatérés. Csakhogy Klára beteg lett. Az én egyetlenem, aki az élet minden sorscsapásával megbirkózott, térdre kényszerült. Nem számított, hogy mennyi pénzt, energiát, szeretet öltünk bele, többé nem állt talpra. Miután a kórházi kezelésekre, műtétekre és gyógyszerekre minden pénzünk ráment, lassan nem bírtam nézni, ahogy a szerelmem leépül, és az italhoz nyúltam. Elvesztettem az állásomat, elvesztettem a feleségemet, aki élete utolsó szakaszát a babakocsiban töltötte, és elveszítettem az otthonomat. Ezután pártolt el tőlem sivár életem utolsó reménysugara, a fiam. Szégyellem beismerni, de nem bántam jól vele. Mindig is úgy véltem, hogy egy gyereknek pénzre van szüksége a felhőtlen élethez, azt pedig meg is adtam neki, csak sajnos kölcsönös szeretetben nemigen bővelkedett a kapcsolatunk. Így mikor anyagi javakkal már nem tudtam magam mellett tartani, elvesztettem őt is. Ma már megadnám neki az igényelt szeretetet. Bármit megadnék azért, hogy mellettem legyen.
Mi maradt hát számomra? Egy árva kutya, aki valószínűleg hamarosan meghal. Néhány környékbeli, aki megszán némi pénzzel és étellel, de azt is csak szánalomból teszik. Más semmi. Nincsen lakásom, melyet kedvem szerint fűthetek, hogy ne kelljen aggódnom a téli fagyoktól éjszaka. Nincs egy ágyam, ahova ledőlhetek a nap végén, és ahol mellém gurul a feleségem. Nincsenek falaim, nincs fedél a fejem felett, mely biztonságot nyújthatna, teljesen ki vagyok szolgáltatva. Nincs fürdőszobám, ahol tiszta külsőt és megjelenést varázsolhatnék magamnak egy állásinterjúra. Nincs hűtőm tele finomabbnál finomabb ételekkel. Nincs semmim.
Ebédidő volt, mikor Dió felébredt és éhes arcot vágott. Pár napja az a furcsa arcú nő észrevette, hogy nem ugrándozik körülöttem, ahogy szokott, és addig nem hagyott békén, amíg el nem meséltem, hogy mi történt vele. Erre aztán egy hatalmas adag kutyaeledellel tért vissza másnap. Az egyik ilyet betettem Dió mellé, hadd falatozzon.
Egy kisfiú közeledett felém iskolatáskával a hátán, ami nagyobb volt, mint ő maga. Alufóliába csomagolt szendvicset tartott a kezében, melyet már jó néhány méterrel odébb felém nyújtott. Mikor elég közel volt, kezembe nyomta és bizonytalan arckifejezéssel bámult rám. Gyermeki ártatlanság csillogott mélybarna szemeiben, egészen a fiamra emlékeztetett. Rámosolyogtam. Vidáman szökdelt vissza a kocsiban váró anyukájához.
A szatyrom mélyére süllyesztettem a kincset. Ekkor vettem észre, hogy mennyire meg volt tömve az éléskamrám. Próbáltam fejben összerakni, hogy miket kaptam a héten, csupán azért, mert itt ültem az út szélén, és mert tudták, hogy nem kell félniük tőlem. Becsiccsentve is legfeljebb kidőltem valahol, sosem üvöltöttem senkivel, nem bántottam senkit. Kaptam elegendő ételt, ünnepekkor még jó minőségű italokat is. A pokrócokat is a furcsa arcú nőnek köszönhettem, a szomszédja pedig téli ruhákkal látott el. A fiatal egyetemista gyakran beszélgetett velem a vizsgái előtt, pedig sosem szolgáltam rá, morcosan bólogattam mindenre, amit mondott. Miért nem mosolyogtam rá? Miért állt mégis szóba velem? Hirtelen egészen forrónak éreztem ezt a csípős januári délutánt. Olyan érzés keringett a testemben, melyet már évek óta nem tapasztaltam. Hálás voltam.
Felkerekedtem és magam előtt tolva az ebet a közeli kis Tescohoz bandukoltam, ahol beszereztem néhány dolgot. Mire kiértem, már besötétedett. Hűvös szél süvített végig az üzlet mögötti parkon, szinte fájt. Az emberek már hazafelé siettek meleg otthonaikba. Lekuporodtam az egyik padra, a nyüszítő Diót pedig kiemeltem a babakocsiból és magam mellé fektettem, hogy a saját testemmel melegíthessem. Elégedetten hallgatott el. Ahogy elnyomott az álom, habkönnyűnek véltem magam, és valamiféle békesség, megnyugvás árasztott el.

Kedves olvasók!

Szeretem a magam kis szokásait, most mégis úgy döntöttem, hogy felrúgom őket. Valamiért úgy éreztem helyénvalónak, ha a végén üdvözöllek benneteket, a végén magyarázok.

A magyartanárom benevezte az osztályt a Szépírók Társaságának egy pályázatára, melyre ezen általam írt mű volt az egyik beküldött. Az alapötlet valamint a cselekményvezetés csoportmunka gyümölcse, az én dolgom a megformálás volt. Ennél többet nem szeretnék hozzáfűzni, mindenki levonhatja belőle a maga tanulságát.

Szeretettel,

Bia

Késhet a tavasz, ha már itt a tél?

Kedves olvasók!

El nem tudom mondani, mennyi gondolat kering bennem. Olyan borzasztó, hogy nem adhatok ki magamból mindent, ami odabent van, hiszen alig jut időm írni, és ez a legfájóbb abban, ha az embernek kevés szabadideje van - nem jut idő arra, amire igazán kéne. És akkor még nem beszéltem a youtube-függőségemről, mely kielégítetlen szeptember óta, a szobámról, melyben a kupleráj kezd konstanssá válni, valamint a kipihentségről, mely olyan ritka vendég mostanság. Sajnos vagy nem sajnos, de a prioritási listám legelején jelen pillanatban a tanulás áll, és annyi felesleges dolgot kell a fejembe erőltetnem. Persze ki vagyok én, hogy panaszkodjak? Nem vagyok egyetemista, idén csupán angolból érettségizem, szóval küldöm az energiát mindnyájatoknak, akiknek sokkal rosszabb, mint nekem. Kitartás!

Nem olyan régen elmélkedő fogalmazást kellet írnunk irodalom órára, melynek a kipofozott változatát tárom most elétek, fogadjátok szeretettel! Remélem erőt tudtok meríteni az írásomból.
Ó, és az előző volt a századik bejegyzés. Köszönöm nektek! ♥

Percy Bysshe Shelley 1819-ben eltalálta a lényeget: „késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” – írta, ami akár a modern világ megszállott pozitív gondolkodóinak alaptétele is lehetne, amellett, hogy az Óda a nyugati szélhez című csodálatos vers utolsó sora.

Az idézet egy feje tetejére állított évszak-toposz. Valahogy úgy lehetne értelmezni, hogy nincs okunk keseregni a tél miatt (mely az elmúlást jelképezi), hiszen bármi történjék, utána biztosan megérkezik a megváltást jelentő tavasz. Így tehát ez a természet törvénye: ha valami történik velünk, sorscsapás, haláleset vagy bármi elszomorító, akár aprócska dolog is lehet, ne essünk kétségbe, elvégre utána csak valami elképesztő következhet. Talán közhely, talán elcsépelt életbölcsesség, mégis igaznak bizonyul. Ami leginkább mellette áll, az maga a tapasztalat. Ha végigtekintünk életünk elmúlt évein, hullámvölgyekkel találkozunk. Egyszer fent – máskor lent; semmi sem állandó, így a rosszkedv sem.

Persze a gondolat más oldalról is megközelíthető. Az élet örömeit nem tudnánk értékelni, ha folyamatosak lennének. Küzdelem nélkül mit ér a siker? Így miután átvészeljük a kellemetlenségeket, kárpótlásként megkapjuk a vidámságot, melyet így már értékelni is tudunk a sűrű ködfelhő után.

Csakhogy ne feledkezzünk meg az érme másik oldaláról sem, elvégre a gondtalanság sem tart örökké, ismét hullámvölgy következik, ez az élet rendje. Mi csupán annyit tehetünk, hogy élvezzük az apró örömöket, amíg tehetjük.

Másféle megfogalmazásban is létezik a tézis. Mindig pirkadat előtt van a legsötétebb. Zápor után felragyog a szivárvány, sőt, eső nélkül nincs is szivárvány. Bár mindegy ki, mikor vagy hogyan rukkol elő vele, lényeg, hogy mindig tartsuk szem előtt.

Hogy tetszett? Ismered a verset? Hogyan vélekedsz a témáról? Egyetértesz velem?

Sok-sok szeretettel,

Bia

Február 22. - 3 év

Kedves olvasók!

Hihetetlen, hogy már három teljes éve tevékenykedem a blogvilágban, bár sajnos csak két évet tekinthetünk teljesen aktívnak. Nincs értelme sokat csacsognom. Csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönök nektek mindent!

Szeretettel,

Bia

Őszinteség

Kedves olvasók!

Az utóbbi időben rendkívül sokat elmélkedem a párkapcsolatokról, lévén része vagyok egynek. Az is segít ebben, hogy egy nyolcas lánycsapat tagjaként napi szinten 7 hölgyemény problémáit hallgatom, megpróbálok tanácsot adni, vigasztalni. Néhányuknak volt már kapcsolata, de jelenleg nincs, míg mások éppen az elsőt tapossák, mint ahogy én is. Az ehhez a témához kapcsolódó cikkek hangvétele minden bizonnyal szubjektív lesz, tehát csak azoknak ajánlom, akik kíváncsiak a véleményemre. Írásaimban nem örök igazságokat, kőbe vésett szabályokat fogok megfogalmazni, tehát nehogy bárki is azt gondolja, hogy ha az előírásaim szerint cselekszik, eljuthat az örök boldogsághoz. Mint mondtam, én is kezdő vagyok, azonban sok mindennel találkozom, sokkal több helyzetet élek meg így, a barátnőim által, mint a saját kapcsolatomban. Elmélkedni pedig kifejezetten szeretek, szívesen és kíváncsian várom a ti gondolataitokat is odalent.

Első ilyen cikkemben az őszinteség fontosságáról szeretnék szót ejteni. Legfőképpen magunkkal szemben kell igazat mondanunk, ha kapcsolatban vagyunk. Az sosem vezet jóra, ha már magunknak is lódítunk. Be kell látnunk, ha valamit másképpen kellene csinálni, esetleg ha a helyzet nem szolgálja a boldogságunkat. Ha pedig már tudjuk, hogy valóban mit akarunk, ki kell állnunk magunkért és a boldogságunkért. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan dolgokat csináljunk, amiket nem szeretnénk, éppen elég kötelesség van már így is az életünkben, amit akkor is el kell végezni, ha nem akarunk. A szabadidőnkről hadd döntsünk mi, ne pedig más. Tehát nincs értelme olyan kapcsolatban lennünk, amit nem élvezünk. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ha valamit nem preferálunk egy kapcsolatban, azonnal véget kell vetnünk az egésznek. Van az a mondás, hogy ha egy házban elromlik egy villanykörte, nem cseréled le az egész házat, csupán a villanykörtét. Egy kapcsolaton dolgozni kell és dolgozni érdemes, viszont csak akkor, ha mindkét fél hajlandó rá: egyedül igen nehéz.

Ebből fakadóan elengedhetetlenül fontos, hogy a társunkkal is őszintén tudjunk kommunikálni. Hogy bármit, ami a szívünket nyomja, megoszthassuk vele, aggodalom nélkül. Így bármelyik nézeteltérés könnyebben rendezhető, ha a felek fenntartások nélkül megoszthatják érzelmeiket, nézőpontjukat. Persze ez nem mindig könnyű. Legbensőbb titkainkat, bizonytalanságainkat, hibáinkat, ballépéseinket és azt, mikor nincs igazunk, magunknak is nehéz bevallani, nemhogy annak, akit szeretünk. Mégis meg kell próbálnunk, hiszen egy olyan magas fokú lelki nyugalomhoz vezet, mely megkönnyíti a mindennapokat. Tulajdonképpen ez az az állapot, mikor nem kell visszafognod magad, hiszen tudod, hogy biztonságban vagy és elfogadnak.

Éppen ez az, amiért úgy vélem, hogy a barátságokból lesznek a legcsodásabb szerelmek. Mindnyájan ismerjük azt az elcsépelt szerelmi történetet, mikor a legjobb barátok végül egymásra találnak. Nem éppen erre gondolok, hiszen nem szükséges az évek óta fennálló plátói viszony, sem az, hogy a legjobb szócskával illessük a kapcsolatot. Egyszerűen csak az kell, hogy egy férfiú és egy leányzó között erősebb kötelék alakuljon ki. Gyakrabban beszéljenek, idővel mélyebb témákról, és miután pár hét vagy hónap után megismerik egymást, ezután már sokkal könnyebb szerelemre váltani. A barátainkat amúgy is szeretjük, őszinték vagyunk velük, feloldódunk a társaságukban – minden tökéletes!

Persze ezzel is vigyázni kell, hiszen ha csak az egyik fél nyitott erre, ott lép életbe a friendzone néven elhíresült roppant hálátlan pozíció. Sőt, ha mindkét személy kész ugrani, akkor is fennáll annak a veszélye, hogy kettejük között ez egyszerűen nem működik, így viszont a barátságot is elvesztik. Jól meg kell gondolnunk tehát, hogy mire vállalkozunk, mire állunk készen.

Ennyit szerettem volna leírni, várom a ti véleményeteket! Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket? Ha igen, miről hallanál a legszívesebben? Egyetértesz velem, vagy másképp gondolkodsz?

Szeretettel és köszönettel,

Bia